Meloddy's Life ~♥
Welcome
Beköszönő


Üdvözlök minden kedves olvasót^^
A nevem Hitsumoto Ayasha, vagyis ez csak a nick-nevem. A blogom egyfajta saját szórakoztatási célt szolgál. Írok mikor kedvem van, kinézetet cserélek mikor kedvem van és leírok ezt-azt, ami vagy saját tapasztalat, vagy egy napom elregélése. Remélem lesznek érdeklődők^^

Choose It
Kapcsolatok stb.

C U T E
Kattints rájuk és megtudod a titkot~

Chatting
Üzenj nekem!~ ^^


Credit
Köszönet nyilvánítás

Template : Azzahra
Basecodes : Yuuki
Images : WeHeartIt
Edited : Ayasha Hitsumoto
Levél Daisynek... { Part 7 ♥
2015. szeptember 1., kedd | 23:22 | 0 waiting

 


Kedves Daisy!
 Vannak olyan emberek, akiknek nehezükre esik mások előtt sírni. Azt hiszem ezt embere válogatja, hogy ki-mennyire bírja elviselni a szánakozó tekintetek áradatát egy-egy sírós alkalom során. De ugye, ha valaki a sok szemtűz közt nem tud sírni még nem azt jelenti, hogy érzéketlen és nem sírt azért, amiért/akiért kellett volna? Tudom, hogy vannak olyan alkalmak, amikor "illendő" vagy "elvárt", hogy sírjunk. Ha körülöttünk mindenki patakokban csorgatja a könnyeit és mi mégsem vagyunk képesek még így se sírni szerintem még nem azt jelenti, hogy nem szerettük azt, akiért sírtunk pl. egy temetésen?

Gyakran sírok, igen. De mások előtt annyira nehéz. Van bennem egy olyan elhatározás, hogy "márpedig leshetsz, mert úgysem hagyom, hogy meglásd a könnyeim" - és ez akkor is így van mikor nem kellene így lennie.
 Régebben elszoktam arról, hogy kimondjam a véleményem. Ha kell hazudtam is csak, hogy más azt hallja, amit hallani akar, vagy azért, hogy megnevettessek valakit kitalált történeteket adtam be úgy, mintha igazak lettek volna. De ma már erről többé-kevésbé leszoktam. Itt egyedül, ami maradt az az, hogy ki nem állhatom, ha az emberek látják a gyengeségem! A hozzám közel állók úgyis tudják, hogy a legkisebb apróság is könnyeket csal a szemembe, de másnak ehhez semmi, de semmi köze! Nem hiszem, hogy bárki is azt akarná, hogy "jaj ez a szerencsétlen" tekintettel fogadják. Nem nem soha! - éppen ezért nem szoktam mások előtt sírni. Ha nagyon nem bírom, akkor is érveket sorakoztatok fel magamba, hogy miért ne tegyem. De ha ez nem sikerül, akkor kiadom persze, de csak úgy, hogy kevesen figyeljenek fel rá. Mikor középiskolában megbuktam matekból akkor is a barátnőm vállába borultam. Akarta a franc, hogy más is sajnáljon! Igazából azt se akartam, hogy ő sajnáljon, csak vigaszt vártam, amit mondjuk meg is kaptam ♥
Volt olyan is, mikor megint csak egy barátnőmnél a konyha közepén jött rám a sírógörcs, ahol senki sem látott. Mert nem akartam, hogy lássák!
 Anime Conon mikor rosszul éreztem magam, mert Kou lekéste a buszát miattam, akkor is elpityeredtem, de mikor már láthatták volna rögtön eltüntettem a könnyeim.
 Az utolsó "nyíltan sírunk" esetemre nem emlékszem. Biztos volt olyan, csak nekem nem dereng.
 Ha hiszik ha nem ez így igaz. Noha érzékeny vagyok, minden apróságon elszomorodok és megijedek még nem szokott ez lenni. Persze keresem a menekülést, de van, hogy kitör a fájdalom az ember lányából. Rei-channál pl. mindig! Nem egy rossz dolog, szerintem sokkal jobb. Ő biztos nem zavartatná magát, simán sírna bárki előtt is. Hát én nem...
 Legtöbbször itthon szokott ilyen ordítva-zokogok témára sor kerülni. Anya mondjuk mindig szemfüles és az ilyet kifigyeli, de előtte könnyű. Mondjuk az az igazság, ha őt meglátom és szomorú vagyok, mikor megölel azonnal elsírom magam. Rögtön! Nem tudom, hogy ez jó vagy rossz értelmet hordoz magában, de ez az igazság.
Ao Haru Ride: Kou X Yoshioka
Daisy, ugye, ha valaki eltitkolja a fájdalmát más még nem hiszi azonnal, hogy kegyetlen és szívtelen? Hosszú napon vagyok túl. Elvesztettem valakit, aki fontos számomra, dehát ez az élet velejárója. Sokak szerint ilyesmit nem szokás ország-világ előtt kiírni, de azt hiszem mégis csak jó. Hiszen bárki láthatja, hogy ez nem csak vele történhet meg ☺ - ez szerintem egy jobb dolog. Amikor nem sikerül egy vizsga a pótvizsgán más emberek részvétele olyan megnyugtatóan hat. Ezzel ellenben viszont, ha valakin ugyanolyan ruhát látunk, mint ami nekünk van (s esetleg akkor pont abban is vagyunk, mikor a másik is azt viseli) az viszont kellemetlen. Én sem örülök neki, hogy a Conon egyik barátnőm párja ugyanannak öltözik, mint, akinek én és ugyanabban a ruhában. Ez számomra versenyt jelent. A versenyeket pedig nem szeretem! Inkább kimaradok belőlük és csendben irigykedek meggyőződésemkor, hogy a másik bizony sokkal helyesebb, sokkal ügyesebb etc. - de ez azt hiszem nem csak bennem van meg ☺
 Egy szó, mint száz: szerintem attól, ha nem sírunk 50 ember szeme láttára mikor kéne, még nem kellene rögtön gazembernek ítélni! Nincs igazam? Vagy mégis igaz és akkor rossz ember lennék? Jó lenne, ha kiderülne ☺

u.i.: "...de ha kínom megélné, bizony rögtön elhinné
azt, hogy el nem sírtam minden könnyem még..."
[A halott menyasszony]